Figyeljünk oda a másikra, mert ő is ember!

Szép estét kívánok!

Régen írtam már a blogomba, ezért úgy döntöttem pótolom ezt a hiányosságomat.

Valamelyik bejegyzésemben írtam már, hogy azt kapjuk vissza az Élettől, amit belerakunk. Ha segítünk a másiknak, akkor ezt ugyanúgy vissza fogjuk kapni, mintha ártanánk valakinek. Természetesen nem biztos, hogy pont attól az embertől, akinek segítettünk/ártottunk. Felmerül a kérdés, hogy miért figyeljünk oda a másikra, hiszen mindenkinek megvan a maga gondja, baja. Nem érek én rá más problémáival foglalkozni, nekem is van elég. Mégis ha jobban belegondolunk... egy nagy csapatban játszunk. A mai pénzvilág annyira széthúzta az embereket, annyira hajhásszák az anyagi javakat, hogy észre sem veszik mennyi értéket nem becsülnek meg. Kezdve a barátságtól, a különböző emberi kapcsolatokig, a közös élményekig.
Halottas ingen nincsen zseb. Nem viszünk semmit magunkkal. Az okostelefon, a plazma TV marad. Viszont az élményeinket, az érzéseinket, a tetteink következményeit magunkkal visszük.

Most olvasok egy könyvet, amit bátran merek ajánlani mindenkinek, ugyanis ez a könyv adta most az ihletet, hogy írjak pár sort. A címe: Boldogság művészete. Nagyon sok igazságot ír le benne. Ha azokat a dolgokat megfogadnánk, amik a könyvben le vannak írva, kevesebb gond lenne a világban. A poén az, hogy olyan pofon egyszerű tanácsokat/tanításokat ír le, hogy az már fáj. Egy valami biztos. Mindannyian meghalunk, ez nem vitás. A kérdés az, hogy hogyan éljük le az életünket és a végén hogyan válaszolunk arra a kérdésre, hogy mit tettem le az asztalra. Másokat (és ezzel önmagunkat is) segítve, vagy pedig ellenségesen és a másikat hátráltatva. Arról nem is beszélve, hogy hajlamosak vagyunk egy emberről úgy véleményt alkotni, hogy halvány lila gőzünk nincs min ment keresztül. Csak a felszín látszik. Amit most látunk egy emberből, az a múlt történéseinek az eredménye.

"- Örülök, hogy megismertelek!
 - Nem ismertél meg, csak találkoztunk."
Ebben azt hiszem minden benne van. Talán egy élet is kevés ahhoz, hogy a másikat megismerjük. Visszakanyarodva az előző gondolatmenethez. Ritkán tesszük fel azt a kérdést, hogy az adott ember miért viselkedik úgy, mi lehet az oka. De.. talán nem is kell. Elég ha tisztelettel és bizalommal fordulunk a másikhoz. Ezt a másik megérzi és ő is nyitottabb lesz. Talán meg is fog ijedni, mert ugye a mai világ a félelemre épül és mindenki mindenkit csak ki akar használni. "Valami biztos kell neki... ezért keres csak meg és ezért kedves velem" játszódhat le az ember fejében. Szomorú, hogy ideáig fajultak a dolgok. Bízom benne, hogy ez idővel változni fog. Ha megértjük azt, hogy a másik is ember és ugyanúgy célja az, hogy boldog életet éljen, már előrébb vagyunk. Jé egy közös cél, egy újabb közös vonás. Miért ne segítenék ebben? Első olvasatra naívan is hangzik. Az ellenségemnek (vagy egy idegennek) miért segítenék? Jajj hagyjuk már. Azért, mert így reményt lehet adni az embereknek. Hogy lehet még jó világ. Ha valakinek örömet okozol, az tovább gyűrűzhet. Nem kell megváltani a világot nem erről van szó. Elég ha a környezetünkben megteszünk minden tőlünk telhetőt. Az úgyis tovább fog terjedni.

Érdemes megemlíteni, hogy mennyire fontos is a nézőpont kérdése. A könyvben gyönyörűen le van írva, hogyan tudunk nézőpontot váltani. Ez először nem egyszerű, ugyanis a csökönyös agy az ego-ra van kondícionálva és csak is kizárólag az ő érdekeit nézi. Miért lehetek én hálás az ellenségemnek? Például azért, mert ilyenkor lehet a legtöbbet fejlődni. A türelmet és az belső békét lehet hihetetlen mód fejleszteni. Ha minden rendben van, úgy könnyű a dolog, abban nincsen igazi kihívás. Elég paradox dolog de így van. Sokszor olyan dolgokat kell megélnünk, amire akkor azt mondtuk, hogy bárcsak ne történt volna meg. De utólag visszagondolva nagyon is jó, hogy megtörtént. Ha a magam példáját veszem, akkor voltak olyan helyzetek, hogy jó lett volna ha meg sem történtek volna, mert sok kellemetlen dologtól megkíméltek volna. De visszagondolva, örülök, hogy így alakultak a dolgok, mert akkor most nem itt tartanék.
Természetesen én is csalódtam emberekben, olyanokban is, akikről nem is gondoltam volna. Ez az élet rendje. Nem minden kapcsolatnak az a célja, hogy életünk végéig tartson. Lehet ez indítja el az embert egy új úton. Úgy gondolom, hogy ezeket a csalódásokat el kell rakni a megfelelő helyre, tanulni belőle és továbblépni. A következő embernek pedig megadni a lehetőséget (és nem általánosítani a csalódásainkból). Szóval az embert bárki is bántsa meg, nem érdemes rá haragudni, vagy gyűlölni. Az csak felemészti az embert. Gyűlölet: gyűlik és öl. Benne van a szóban is.

Mindenkinek jár egy esély én úgy gondolom. A bizalom jár. Aztán, hogy ezzel ki hogyan él, az már más kérdés. Le lehet élni egy életet úgy, hogy állandóan gyanakodunk. Csak szerintem nem érdemes. Páncélt lehet viselni, hogy megvédjük magunkat, de egy idő után belefárad az ember.
A mai világban a szenvedést a tudatlanság okozza. Nem ismerjük a történelmünket, nem ismerjük magunkat, nem ismerjük az embereket.
Az oktatás tudatos leépítéséről ne is beszéljünk. Erről egy külön bejegyzést fogok szentelni, ugyanis éppen van szerencsém benne lenni.
Nehéz átállni erre az újfajta viselkedésre/életfelfogásra, hogy türelemmel legyünk a másikkal szemben. De ugyanolyan ez, mint az edzés. Keményen kell küzdeni. Csak itt nem fizikailag, hanem szellemileg és lelkileg.
Zárszóként: "Figyeljünk oda a másikra, mert ő is ember!"

Minden jót!

RicHi