Sziasztok!
A mai nap folyamán nagyon megfogott egy remek kis történet, amiről mindenképpen szeretnék pár szót írni!
"Egy pszichológus sétált körbe a teremben, miközben a stresszkezelésről beszélt a hallgatóságnak. Amikor felemelt egy vízzel teli poharat, mindenki azt várta, hogy a "félig tele vagy félig üres" kérdést teszi fel. Erre ő mosolyogva megkérdezte: "Milyen nehéz ez a pohár víz?"
Különböző válaszok érkeztek a hallgatóságból a víz súlyát megbecsülve.
Ő így válaszolt: "A víz abszolút súlya nem számít. Hogy milyen nehéz, attól függ, hogy meddig tartom. Ha csak egy percig tartom, nem probléma. Ha egy óráig tartom, fájni fog a karom. Ha egy napig tartom, elzsibbad és érzéketlenné válik a karom, majd megbénul. Egyik esetben sem változik a víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebb lesz."
Így folytatta:"A stressz és az aggodalom az életben olyanok, mint ez a pohár víz. Ha egy pillanatra megéled, semmi sem változik. Ha egy kicsit tovább gondolsz rájuk, elkezdenek fájdalmat okozni. Ha egész nap rájuk gondolsz, bénultságot érzel, képtelen leszel bármit is tenni."
Emlékezz: "TEDD LE A POHÁR VIZET!""
A kérdés már csak az, hogy miért nem tudjuk sokszor lerakni ezt a pohár vizet? Miért ragaszkodunk görcsösen hozzá? Egyáltalán... ki az aki ragaszkodik hozzá? Eckhart Tolle: Megszólal a csend című művében remekül kifejti az EGO-nak azt a kényszeres törekvését, amiben mindenáron próbálja eljátszani az áldozat szerepét. Ebből táplálkozik, ebből nyer erőt/energiát. Az ego legnagyobb félelme a szembesítés és a múlandóság. Amikor rájön az igazi ÉN, hogy nem egyenlő az EGO-val. Mintha egy embernek kettős személyisége lenne: a kisgyerek az ego és a bölcs szülő az ÉN szerepében. Addig amíg a farok csóválja a kutyát, sok szenvedést kell átélnünk. Mások hibáztatása és a felelősség áthárítása mindenképpen kedvez az ego-nak, ugyanis ilyenkor ő irányít és rengeteg energiához jut. Számára lényegtelen, hogy az energia "pozitív" vagy "negatív" jellegű. Elhiteti velünk, hogy mi vagyunk az áldozat és nekünk kell emiatt lelki fájdalmat megtapasztalnunk. Az ember sokszor fél szembenézni saját magával, mert egy idő után rádöbbenne, hogy minden eddig történt dologért senki más nem felelős, mint ő maga. Ilyenkor az EGO megijed és rögtön elkezd teóriákat gyártani. "De hisz engem bántottak meg, engem csaptak be, én semmi rosszat nem tettem". Ez talán igaz is lehet. DE! Az ego mindig csak egy szűk látókört vizsgál, ami pillanatnyilag kedvez neki. Hányszor történt már, amikor egy drámainak tűnő dologból egy csodás esemény bontakozott ki? Ha nem történne velünk semmi "rossz", akkor nehéz lenne fejlődni. Az ember mindig akkor mérettetik meg, amikor a legnehezebb időszakában van. Könnyű osztani az észt, amikor minden rendben van. Senki nem akar boldogtalan lenni, mégis annyi boldogtalan ember van. Az egonak mindegy, hogy pozitív az élethelyzet vagy negatív, a lényeg hogy valamitől függjön és erősen bele tudjon kapaszkodni. Egy gondolat stabilan tartása iszonyat energiákat képes elvenni ráadásul ezzel beindítjuk teremtő erőnket is. Leépíthetjük saját magunkat és kellemetlen szituációkat vonzhatunk be.
Pár gondolat a könyvből, amit mindenkinek nagyon ajánlok!
Az elme nem csupán gondolkoznivaló „eledelt" keres szüntelen; olyan „harapnivalót" is, ami identitását, éntudatát táplálja. Így jön létre az ego, s így teremti önmagát folyamatosan újra.
Ezek lehetnek különféle események, múltbeli pillanatok felidézése. A lényeg, hogy ne éljünk a pillanatban, hanem vagy a múltban vagy a jövőben. Egy óriási csapda, amiből ha nem eszmélünk rá, nagyon nehéz kilépni. Tipikus példája a folyamatos agyalás a jövőn vagy a múlton. Lejátszani olyan szituációkat, ami még a távoli jövőben van és még a közelben sincs. Az ego képes arra, hogy az egyetemi beiratkozás alatt azon aggódjon, hogy hogyan fogja megírni a szakdolgozatot. Szerintem veled is megesett kedves olvasóm, hogy beleestél hasonló gondolati örvénybe, ami szinte magába szippantott.
Ki az, aki ezt látja? Ki az, aki tudatában van a te testi és pszichológiai formád mulandóságának? Az ÉN VAGYOK. Ez a mélyebb „én", akinek semmi köze a múlthoz és a jövőhöz.
Az ÉN VAGYOK a test/lélek/szellem hármasságából a szellemet képviseli. A végtelen, időn túli, igazi valónkat. A sofőr az autóban, a megfigyelő. Néha hajlamosak vagyunk azonosítani magunkat a fizikai testünkkel. Ami nem igaz, mert ha így lenne, akkor nem lenne értelme az egész életnek. Leélünk 60-100 évet és kész vége. Biztos vagyok benne, hogy van egy jóval magasabb cél, amit józan emberi ésszel nem is tudunk felfogni.
Az egós én folyton folyvást keres. Többet akar ebből vagy abból, mert azokból hozzá akar adni önmagához, hogy teljesebbnek érezhesse magát. Ez a magyarázata annak, hogy az ego miért foglalkozik kényszeresen a jövővel.
Ahogy Wayne Dyer mondaná: az ego mantrája a "több, több, több". Csak szét kell nézni a világban. Egy fogyasztói társadalomban élünk, ahol a presztízst az határozza meg, hogy ki mivel rendelkezik. A reklámokkal akarják elhitetni velünk, hogy ha azt a bizonyos terméket megveszed, akkor boldog leszel. Biztos előfordult már veled is kedves olvasóm, hogy bementél a boltba, vettél valamit de igazából nem volt rá szükséged. Maga a vásárlás élménye kellett nem pedig az adott termék.
Ha az egódon keresztül élsz, a jelen pillanatot mindig egy cél felé vezető eszközzé redukálod. A jövőért élsz, s amikor eléred a céljaidat, azok nem elégítenek ki, vagy csak rövid ideig.
Erről egy másik idézet jutott eszembe a Békés harcos útjából: "Ha nem kapod meg amit akarsz, szenvedsz. Ha pontosan azt kapod amit akartál akkor is szenvedsz, mert attól fogva nincs mibe kapaszkodnod." Maga az út tesz boldoggá és nem a végcél. Miért akarjuk átugrani az időt és a boldogságot a jövőben keresni? "Majd akkor boldog leszek ha ez meg ez történik." Egy óriási nagy mentális csapda. A jövő sose fog elérkezni. Csak a MOST létezik, ez a pillanat. A tartós boldogság az ITT és MOST van. Ha egy adott eseményre redukáljuk le a boldogságot, akkor csak pillanatnyi örömöket fogunk átélni és úgy éljük le az életünket, hogy mindig várunk valamire. Majd ha jobb lesz az idő, majd ha ez meg az lesz.
Amikor több figyelmet fordítasz a cselekvésre, mint annak várt, jövőbeli eredményére, akkor megszakítod a régi, egós kondicionálást. Ekkor a cselekvésed nem csupán sokkal hatékonyabbá válik, hanem végtelenszer kielégítőbbé és örömtelibbé is
Talán ez az, amikor szívvel-lélekkel csinálunk valamit, legyen szó bármiről. A cselekedet és a szolgálat. A legnemesebb dolog a világon.
Még ha teljesen „indokolt" is sértettséged, azzal akkor is börtönszerű identitást konstruáltál magadnak, amelynek a rácsai gondolatformákból állnak. Vedd észre, hogy mit művelsz magaddal! Pontosabban fogalmazva: vedd észre, hogy mit művel veled az elméd! Érezd az érzelmi kötődést, ami az áldozati történetedhez fűz, és vedd észre a kényszert, ami arra ösztönöz, hogy arról gondolkozz és beszélj! Belső állapotod figyelő jelenléteként légy ott! Nem kell semmit sem tenned. A tudatossággal automatikusan együtt jár az átalakulás és a szabadság. Az egós éntudatnak konfliktusra van szüksége, mert a különálló identitása azáltal erősödik meg, ha harcol ezzel vagy azzal, s így demonstrálja: ez „én" vagyok, az pedig nem „én".
Az ego játéka. Nagyon ügyesen van kitalálva. :) Amikor tudatosan rajtakapod egy csoda fog veled történni. Rájössz, hogy nem az ego vagy. Az ego csak egy részed, ami arra szolgál, hogy egyéni élményeket élj át és fenntartsa a szétválasztottság illúzióját.
Az egónak szüksége van arra, hogy valamivel vagy valakivel konfliktusban álljon. Ez magyarázza meg, hogy noha békét, örömet és szeretetet keresel, azokat mégsem viseled el túl hosszú ideig. Azt
mondod, hogy boldogságra vágysz, ám valójában függőségi állapotban élsz a boldogtalanságoddal.
Ha valaki igazán magába néz... Talán itt kapja a legnagyobb pofont. "Úristen... egy csomószor rágódtam dolgokon... Hibáztattam magam, hibáztattam másokat...". Nem gondoltam volna, hogy van boldogtalanság függőség. De sajnos találkoztam már ilyennel. Magamon is észlelem ezeket, főleg az utóbbi időben. Valami kapaszkodik a múltba és rágódik rajta: felidéz, elkeseredik, elszomorkodik, az ember sajnáltatja magát. De a poharas történet és ez a rövid gondolat rávilágított, hogy nem ÉN, hanem az ego műveli. Óriási felszabadulás követi ezt az AHA élményt. Ha egyszer sikerül észrevenni, akkor később egyre könnyebb lesz és nem lehet elsiklani tudatlanul az ilyen szituációknál. Be fog kapcsolni és nem fogja hagyni az ÉN, hogy feleslegesen rágódjunk és kapaszkodjunk múltbeli dolgokba. Legyen ez harag, sértettség vagy bármi más negatív érzés. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy sose leszünk sértettek. Az idővel van a probléma, hogy meddig tartjuk fent ezt az állapotot.
Hurcolsz-e magaddal bűntudatot valamivel kapcsolatban, amit a múltban tettél, vagy éppenséggel nem tettél? Tény: akkori tudatosságszintednek - vagy pontosabban szólva: tudattalanságszintednek - megfelelően cselekedtél. Ha éberebb, tudatosabb lettél volna, másképp cselekedtél volna.
Az egyik legfontosabb dolog: bocsáss meg saját magadnak és másoknak is. Ha elkezdesz kutatni és rájössz, hogy az élet egy jól sikerült, élethű színház, akkor már nehezen fogsz tudni megharagudni a másik emberre. Ehhez egy másik nézőpont kell. :) Erről talán majd később írok egy külön bejegyzést.
Tűzz ki magad elé célokat, ám tudd, az elérésük valójában nem oly fontos. Amikor valami jelenlétből születik, az azt jelenti, hogy ez a pillanat nem valami cél elérésének az eszköze: a cselekvés
önmagában kiteljesítő, minden egyes pillanatban. Így többé már nem alacsonyítod le a mostot valami vég eszközévé, ami az egós tudatosság.
A jelenlét beemelése a mindennapi életbe. Amikor nem ugrál az elme a múlt és a jövő között, hanem abszolút JELEN van. Félre értés ne essék. Nem az elmével van a gond. Hanem, hogy hagyjuk hogy átvegye az irányítást és gondolatgyárat alakítson ki a fejünkben korlátok nélkül. Visszavenni a gyeplőt! Ez az igazi kihívás!
Minden jót kívánok és jó kutatást!
RicHi
