Mit gondolunk a másikról?

Szép estét!

Amikor valakivel találkozunk, első benyomás alapján ítélünk: hogyan öltözködik, hogyan beszél, mi a véleménye egyes dolgokról. Aztán telik-múlik az idő, egyre jobban megismeri a két ember egymást és akár még barátság is lehet belőle. A kérdés mindig az, hogy ez a megismerés milyen mélységű. Egyáltalán el tudjuk-e dönteni valakiről, hogy ismerjük-e?

Valakiről kialakítani egy hiteles képet: lehetetlen feladat. Az ember folyamatosan változik, nem ismeri a másik teljes lelki világát, nem tudja miken ment keresztül. Tehát amit ma ismertségen értünk, az nem más, mint az egyén fejében összerakott gondolati koncepció. Vagy igaz, vagy nem. Nagyon sokszor előfordul az az eset, amikor felruházunk embereket bizonyos tulajdonságokkal, amikkel valójában nem is rendelkeznek. Felállítunk egy elvárási rendszert. Ami teljesen normális, amíg egészséges keretek között mozog.
Az egyik legveszélyesebb dolog, amikor próbálunk belemagyarázni dolgokat, az adott egyén cselekvésével kapcsolatban. Vajon, miért csinálta? Itt jön be az agyalás. A saját gondolkodásunkkal elkezdünk teóriákat felállítani és igazolni minden körülmények között. Akár múltbeli események átszínezésével, akár máshogy. A lényeg, hogy az elmélet igazolást nyerjen.
Például: ha valaki csalódik valakiben, akkor minden áron keresi azokat a múltbeli eseményeket, amik ezeket igazolják. Két eset lehetséges. Az illető naív volt és olyan tulajdonságokat képzelt bele a másikba, amik valójában nem is voltak ott. Tehát utólag döbben rá a hibáira és jobb esetben tanul belőle.
A másik lehetőség pedig amikor az illető túlreagálja a dolgot és hamis dolgokat próbál belemagyarázni a dolgokba, csak azért, hogy neki legyen igaza.

Valahogy mindig elfelejtjük, hogy ahány ember, annyi világ. Nincs két egyforma. Hasonlóak vannak, de sohasem egyformák. Bárkitől is elvárni, hogy kedvünk szerint (vagy elvárási rendszerünknek megfelelően) cselekedjen óriási hiba. Abból csak a konfliktus lesz. Mert feleslegesen várom, hogy bekövetkezzen, agyalok rajta és közben saját magam életét keserítem meg a buta gondolatokkal.

Elfogadni azt a tényt, hogy soha senkit nem fog az ember teljes egészében megismerni: felszabadító. Leveszi az illető válláról a terhet, hogy görcsösen megismerjen valakit. Ha tiszteletben tartjuk az emberek döntéseit, cselekedeteit, akkor egy sokkal kiegyensúlyozottabb élet érhető el. Ha látjuk, hogy valaki rosszul cselekszik, akkor felhívhatjuk rá a figyelmét. Mást nem tehetünk. Valamiért meg kell tennie azt (legyen akár jó, legyen akár rossz). Hogy miért? Mert ebből fog tanulni. Neki lecke, nekünk csak egy buta, értelmetlen döntés a részéről.

Ha még jut eszembe gondolat ezzel kapcsolatban, akkor frissíteni fogom. Hirtelen ennyi jutott eszembe. :)
Szerk.: gondoltam, hogy kihagyok még valamit! :)

Arról nem esett szó, mennyire közrejátszik a félreértésekben, a "nem ismerem a másikat" dologban a kemény megjátszás, színjáték. A pozitív oldalamat merem csak mutatni, mert attól félek, hogy ha esetleg a másik meglátja a rossz oldalamat, akkor elhagy, többé nem fog kedvelni/szeretni. Ez az elképzelés nem véletlen, ugyanis ez be is következhet. Arról nem is beszélve, hogy lehet jobb is így, ugyanis nem a teljes egészemet szerette az illető, hanem csak a "jó" oldalamat. Ahhoz nem kell tudomány. Amikor elfogadom a másikat a hülyeségeivel, együtt... na ott kezdődik valami. Arról nem is beszélve, hogy ez a megjátszás mennyi energiát von el az embertől.
Fontosnak tartom a kereteket. Inkább ismerje a másik ember a "rosszabbik, hülyébbik" felem, minthogy egy idealizált egyént csináljon belőlem, aminek megpróbálok megfelelni. Ilyenkor jóval nyugodtabb is az ember, mert tudja, ha esetleg hülyeséget csinál, akkor nem fogják rögtön faképnél hagyni.
Szóval talán harmadik dolognak lehetne említeni ezt a megjátszást: ezt ismeri meg a másik. Nem is beleképzelés, nem is naívság. Szimpla félrevezetés. Ezért jó hamar kialakítani a kereteket. Akkor fog az igazibb, hitelesebb kép kialakulni a másikról.

"Az, hogy én ki vagyok, attól függ, te kinek akarsz látni engem!"


RicHi